SZERELEM ÁLNÉVEN

2012 július 12. | Szerző: volgyessy

 

“Ő volt az első férfi az életemben, aki úgy csókolt meg, ahogy a filmekben szokás.”

 

arlos véletlenül tért be a bárba. A szállodája felé ballagott épp – egy kicsit magasabb alkoholszinttel a vérében, mint kellett volna – és kíváncsi lett.

Épp, ahogyan engem sem az önmegvalósítás iránti vágy csalogatott be annak idején, sokkal inkább a véremben pezsgő céda, aki meg akarta ismerni ezt a világot.

A bár ajtaján belépve tehát mindketten meg voltunk részegedve, s most, hogy egymással szemben ültünk mindketten ugyanarra gondoltunk:

Van köztünk valami!

Nem csupán fizikai vonzalomról volt szó. Mindketten éreztük, hogy nekünk egyszerűen találkoznunk kellett. Egy pillanat alatt világossá vált tehát, hogy e bár falain kívül is látnunk kell még egymást, így aztán feltűnés nélkül egyeztetni kezdtünk.

Telefonszámot nem adhattam meg, azt pedig, hogy mikor végzem, nem tudtam neki előre megmondani. Pedig megvárt volna, hazakísért volna – engem, egy bártáncosnőt.

Javaslatára randevút beszéltünk meg másnap délutánra éppen a bár bejárata elé. Ez volt az egyetlen hely, ami turistaként hirtelen eszébe jutott, s bár egyikünk sem lehetett abban biztos, hogy a másik ott lesz, mégis mindketten elmentünk a randira.

Carlos egyáltalán nem volt az esetem.

Az esetek többségében rá sem nézek az olyan férfiakra, akik nem magasabbak nálam. Csakhogy Carlos ült, mikor először megláttam őt. Ült a sötétben, a mediterrán, napcsókolta arcát érdes borosta keretezte. Hófehér, szabályos fogsora szinte világított, ahogy rám mosolygott, s a mélyenülő, gesztenyebarna szemével úgy nézett rám, mint akit teljesen elvarázsol a puszta jelenlétem.

Nem volt kérdés, hogy vonzódunk egymáshoz, így amikor másnap a koraesti téli szürkületben megláttam őt, erősen meglepett, hogy épp csak egymagas velem. Valami miatt mégis vonzódtam hozzá. Beszélgetni kezdtünk, miközben megindultunk egy csendes, közeli olasz étterem felé.

Carlos mesélt önmagáról, a hivatásáról, a vágyairól és álmairól és mindez annyira természetesnek tűnt. Olykor cserfesen nézett felém, hogy elcsípje egy-egy árulkodó pillantásom, s mit tagadjam, már akkor annyira szerettem volna legalább átölelni őt, de van, amit egyszerűen nem szabad siettetni.

Az étterembe leülve mindketten pizzát rendeltünk, s én, mivel akkor már több mint 12 órája egy falatot sem ettem, játszi könnyedséggel gyűrtem le az adagom.

A kávé mellett pedig óhatatlanul is szóba jött a tánc. Én hoztam fel.

Valahogy úgy éreztem, meg kell magyaráznom, mit is keresek abban a bárban.

Tudtam, ismertem a táncoslányokkal kapcsolatos sztereotípiákat, és nem akartam, hogy Carlos, ez az intelligens, harmincas évei elején járó, portugál építész azzal a képpel azonosítson.

Tisztában voltam vele, hogy engem nem a pénz és a könnyű élet reménye csábított a bárba, s az is világos volt, hogy ez a rövid mementója az életemnek közel sem bír akkora jelentőséggel, mint amilyennek jelen pillanatban tűnt. Sok mindent láttam és tapasztaltam huszas éveim végére, s ez a bártáncosnői szerep sem volt több, mint puszta állomás az élménygyűjtögetés életfogytig tartó, hosszú útján.

Úgy láttam, ezek után Carlos is kissé megkönnyebbült. Mint elmondta, ő sem nagyon értette, mit keres egy írónő egy bárban. Mire odáig jutottunk, hogy álnevet választott magának, már egy romkocsmában iszogattuk a fröccsünket. Nagyon jól éreztem magam vele.

Ő volt az első férfi az életemben, aki úgy csókolt meg, ahogy a filmekben szokás.

Csak ült előttem, megfogta a két kezem, magához húzott, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, kimondhatatlanul szerencsés, hogy találkozott velem. A tekintete őszinte volt, az érdeklődése pedig valódi. Szinte megbabonázott a pillanat varázsa, a férfias határozottsága pedig elgyengített.

Tudtam, hogy meg fog csókolni. A torkomban dobogott a szívem.

Korábban egyik pasas sem mert az első csók során a szemembe nézni, majd rám hajolva megcsókolni. Eddig mindegyik puhatolózott, érintett, simogatott, a nyakamba csókolva haladt egyre feljebb, míg bizonyosságot nem szerezett afelől, hogy szabad a pálya és bátran megcsókolhat.

Nem úgy Carlos, akik kockáztatott.

A fejével egyre közelebb hajolt hozzám, végig mélyen a szemembe nézve és fél pillanattal azután, hogy lehunytam a szemem, lágyan megcsókolt. Nyelvével finoman szétnyitotta az ajkaim, minek hatására még egy izzadságcsepp is végiggördült a két mellem között. Úgy elpirultam, akárcsak egy kiskamasz.

Nem volt mohó, csak egy könnyed csókot kaptam tőle.

Újra felnézett és kissé hátradőlt. A kezem továbbra is a két kezében tartotta.

Elmosolyodtam, leginkább zavaromban. Nem tudtam, mit mondhatnék. Szükséges-e bármit is mondanom. A lényeget tudtam: Carlos csak átutazóban volt Budapesten, Bécsből érkezett és Los Angeles-be ment vissza. Ott élt, ott dolgozott immáron több éve.

Tudtam, hogy bármit is szeretnék tenni, most kell tennem. Nincs több időnk.

Visszacsókoltam, ezúttal hevesen, szenvedélyesen, követelően – ez vagyok én. Akartam őt.

Már semmit nem mondtunk egymásnak. Egyértelmű volt, hogy az éjszakát egymás karjaiban fogjuk tölteni…

Egy blog, egy történet… Egy könyv.

Ha szívesen velem tartanál a nőiességem révén megélt utazás során, végre elérkezett a pillanat, hogy megtudd, hogyan vált az egyetemista lányból igazi dolgozó nő.

SZEX ÉS NŐI LÉLEK – UTAZÁS A VAGINÁM KÖRÜL

Keresd a nagyobb könyvesboltokban és az online könyváruházak kínálatában!